Hamu és láng

Miközben az utolsó papírdarab is elégett, Max emlékezett. Emlékezett a csókokra, az ölelésekre, a mosolyokra, a napokra, a percekre, az érintésekre, az utazásokra, az illatokra, az álmokra, a könnyekre, a szagokra, a sétákra, a tévedésekre, a hazugságokra, a kétségbeesésre, a sóhajokra, a rózsákra, a nevetésre, a játékokra, a fűre, az ugatásra, a napfényre, a büszkeségre, a cipők kopogására, a feszülő ruhákra, a kiáltásokra, a ringásra, a lángra... a lángra, miközben egy másik láng lassan kialudt, és Max boldog volt. Semmi sem maradt már, csak hamu és emlékek. Emlékek, melyek épp úgy birtokolták őt, ahogy ő birtokolta az emlékeit.

S közben a tavasz már csak egy lélegzetvételnyire volt...

Read more...

Emlékezem, tehát vagyok.

Vannak dolgok, amikkel szemben időnként jó tudnia az embernek, hogy hányadán áll velük, így épp ideje volt, hogy 15 év után újra korcsolyázzak egyet.

Azonban ha a korcsolyázásra gondolok, lelki szemeim előtt két alsó-középosztálybeli lány tűnik fel a kertünk végén levő tó jegén, akik egy óvatlan pillanatban mellettem termettek, és a károm méretéről kezdtek faggatni. Mivel nem vagyok szívbajos, megkérdeztem őket, hogy nekik milyen mély, ami őszinte döbbenetet okozott számukra, mivel hebegve szabadkoztak, hogy ők bizony nem szoktak vonalzót dugdosni magukba. Szórakoztató látvány volt, mivel nyilván arra számítottak, hogy én fogok zavarba jönni. Aztán néhány körrel később már arról vitatkoztunk, hogy ki hozza a piát buliba...

A korizás után néhány cimbivel és Cass-el beültünk a nyugati téri békába néhány hamburgerre. Sztorizgattunk mindenféle hülyeségről, amit a tévében meg a rádióban hallottunk, kínosan ügyelve arra, hogy a magánélete senkinek se jöjjön szóba, leszámítva Cass-t, aki most is meglehetősen nyíltnak mutatkozott. Egyébként szép barna szemei vannak, ha pedig mosolyog, apró gödröcskék jelennek meg az arcán, amik csak még ellenállhatatlanabbá teszik. Kár, hogy mostanában még annyi érzelmet sem lehet kipréselni belőlem, mint egy betonkockából, de talán jobb is, mert Cass-t hihetetlen mértékű kaotikus balszerencse veszi körül, amiből én nem kérek.

Mellesleg Zsolt újra apa lesz, bár még kétséges, hogy megtartják-e, figyelembe véve az egészségügyi kockázatokat... Drukkolok neki, hogy minden jól alakuljon. Mindenesetre én elhatároztam, hogy soha nem fogok megházasodni, gyereket pedig csak távolról akarok látni. Senkit sem akarok azzal szívatni, hogy én leszek az apja.

Read more...

Modern Múzsa - II.

Mivel a költő lelke a szépség iránti vágyakozásból táplálkozik, a szépség pedig mulandó, minden múzsa arra van kárhoztatva, hogy egy napon elhagyatottá válik.

Read more...

A kör bezárult

És újra szabadon lélegzem. :)

Read more...

Modern múzsa - I.

"Aki nevet, azzal együtt nevet a világ. Aki sír, az egyedül sír"

A kezdetektől szinte napjainkig a művészet, mint a közösség önkifejezésének és identitásának egyik meghatározó eszköze volt, mint közösségi élmény létezett. Az emberek a dalnokok hívó szavára összegyűltek, és táncolni kezdtek, legendákat és történeteket olvastak és adták tovább, szobrokat állítottak és épületeket emeltek a köz javára.

Csak a XX. század hajnalán, amikor a művészeti ágak sohasem látott infláción mentek keresztül, jelentek meg az első modern múzsák, akik nem a már megszokott és kitaposott ösvényen keresztül vezettek a társadalom csúcsára, hanem távoli derengésként hívogatták a meggyötört művészeket egy rideg és magányos keresztútra. Ezek a tökéletlen nimfák, kik talán a múzsák letagadott és eltitkolt gyermekei, élet és halál közt lebegve, gyötrelmekkel teli rótták az Olümposz alatti erdőket, és egy háborúkkal és keserűségekkel teli évszázadban végre utat találtak maguknak az emberek világába, így most hasonszőrű lelkeket csábítgatva járnak köztünk.

Egy ilyen múzsa, mely önmaga tökéletlensége miatt az idők végezetéig tartó szenvedésre van kárhoztatva, örökké magányos, és mindenkitől ugyan olyan távol áll. Mivel azonban fájdalmában találja meg önmagát, és tökéletlensége az identitása, szenvedéseire nincs orvosság. Az ilyen múzsa nem fogadja el senki szeretetét, és ezért senkinek sem adhat boldogságot.

Először megcsillantja szépségét, hogy minden szempár rá szegeződjön, majd kitárja lelkét, melyet csaliként vet be, hogy magához hasonló embereket gyűjtsön maga köré, elnyerve szimpátiájukat és csodálatukat, mindaddig, amíg meg nem találta a megfelelő áldozatát, aki túláradó érzéseitől hajtva szentélyt épít és oltárt emel neki, melyre felteszi szívét, mint szerelme zálogát, és ekkor, amikor minden díszlet a helyén van, feláldozza azt immár szolgává alacsonyodott imádója szeme láttára. Ezzel azonban a dolognak még egyáltalán nincs vége, mivel a költő szíve prométheuszi mód újra és újra megújul, hiszen szerelmének forrása a parttalan vágyakozás kielégítetlenségének fájdalma. Ez a színjáték újra és újra megismétlődik mindaddig, amíg a költő bele nem hal, vagy egy józanabb pillanatában úgy nem dönt, hogy egy másik múzsát keres. Azonban a múzsát a költő halála vagy távozása teljesen hidegen hagyja, hiszen neki csak az áldozatra van szüksége, nem hódolója lelkére.

És hogy mi végre történik ez a sok felhajtás? Végtelen szenvedésükben és fájdalmukban a költő és a múzsa is felmászhat egoizmusának csúcsára.

Read more...

Küzdj és bízva bízzál

s visszatér, ki eltávozott, hogy erőt adjon az új csatákhoz.

Újra együtt. :)

Read more...

Az utolsó csókon túl... #2

Semmi értelme régi szerelmekkel találkozni. Aki elhagyja a másikat, abban már semmi szeretet sem maradt, ellenben akit elhagynak, élete végéig őrizni fog magában legalább egy kis szeretetet a másik iránt.

Read more...